Bor, te dús örömelixír,
Bor, te táltos rőt pogány,
Csók az Élet ajakán,
Kedvesemnek várva vitt hír.
Vérem forrjon véled össze,
Bor, te férfikor teje,
Mindeneknek elseje,
Torkom érced hadd fürössze.
Bor, te ünnep ékes gyolcsa,
Május hímes köntöse,
Víg tüzek víg kürtöse,
Őserok tüz-istenkorcsa.
Bor, ma téged megrabollak,
Mellem érted döng s tüzel,
Bor, téged vasárnapollak.
Bor, ó égjünk, égjünk együtt el!
Shelley
Óda a nyugati szélhez
I
Nyugati nyers Szél, Ősz sóhajja, vad!
Te láthatatlan! jössz, és mintha mord
varázsló űzne szellemrajt, szalad
a sárga s éjszín s lázpiros csoport:
a pestises lombok holt népe - Te,
kinek szekere téli sutba hord
sok szárnyas magvat, hűs sötétbe le,
aludni, mint a test, mely sírba dőlt,
míg azur húgod, a Tavasz szele
megint kürtjébe fú, s riad a föld,
s édes bimbónyáj legel a napon
s völgyet-hegyet szín s illat lelke tölt;
Vad Szellem! szálló, élő mozgalom!
ki rontasz és óvsz! halld, óh, halld dalom!
II
Te, kinek - míg az ég reng - áramán
omló felhő, mint hullt lomb, andalog,
hullatja busa ága: Menny s Óceán
s zápor zuhan, s villám, bús angyalok,
s kibomlik már kék útad tág legén
mint vad menád-haj s szikrázik s lobog
az ég aljától, hol kihúnyt a fény
az ég ormáig a közelgető
vihar sörénye! - Óh, Te, a szegény
év gyászdala, ki zengsz, míg rest tető
gyanánt az Éj, e roppant sírhalom
borúl körül s bús boltját reszkető
páráid terhelik, s a hűs falon
vak víz s tűz s jég tör át! - óh, halld dalom.
III
Ki felvered nyár-álmából a kék
Földközi-tengert, mely lustán pihen
kristályos habverés közt fekve rég
habkő fokoknál, Baiae öbliben,
s álmában agg kastélyok tornya ring
a hab sürűbb napfényén égve lenn,
s azúr moszat s virág lepi be mind,
oly szép, hogy festve sem szebb - óh, te Szél,
ki jössz, s Atlant vad vízrónája ing
s fenékig nyílik s látszik lent a mély
tenger-virág s mit az iszap bevon:
a vízi vak lomb, mely zöldelni fél,
mert hangod csupa sápadt borzalom,
melytől remeg s széthull - óh, halld dalom!
IV
Ha lomb lehetnék, s vinnél, bús avart,
vagy felhő, szárnyaid közt lengeni,
vagy hullám, mely, bár zúgasd és kavard,
szabad, majdnem miként Te s adsz neki
erőt, erős úr! - vagy ha csak kora
kamaszidőmnek térne gyermeki
víg lelke vissza, óh, ég vándora!
Midőn társad valék s hivém: elér
a lélek s túlröpül - óh, tán soha
nem zengne jajszóm, mely most esdve kér:
ragadj el hab, felhő, vagy lomb gyanánt,
mert tövisekre buktam, s hull a vér,
s zord órák súlya húz s lánccal fon át,
lelked szabad, vad, büszke rokonát!
V
Legyek hárfád, mint hárfád a vadon,
hulló lomb vagyok én is, ne kimélj!
Ha vad zenéd felzúdul szabadon,
lomb s lélek hadd kisérje őszi, mély
dallal, mely édes, bár fáj - óh, te zord
lélek, légy lelkem, én s te: egy személy!
Holt szellemem a Tér ölén sodord,
tört lombként, melytől sarjad újra más!
S dalom égő zenéjét messzi hordd,
mint oltatlan tűzhelyről a parázs
röpül, óh, szórd szét, hol csak ember él!
Ajkam szavából prófétás varázs
kürtöljön az alvóknak! Óh, te Szél!
késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?
TÓTH ÁRPÁD forditása
József Attila
Irgalom
Bizony nem voltam én sem az,
akit a családfők kegyelnek.
És időm sem volt - az igaz -
kikönyörögnöm a kegyelmet.
S bár hűvös, örökkévaló
dolgok közt muszáj őgyelegnem,
a palánkok közt szárnyaló
munkát nem lehet elfelednem.
Mit oltalmaztunk, nincs jelen,
azt most már támadóink védik.
Elejtem képzelt fegyverem,
mit kovácsoltam harminc évig.
És hallgatom a híreket,
miket mélyemből énszavam hoz.
Amíg a világ ily veszett,
én irgalmas leszek magamhoz.